Tamás Dénes:
A falak még állnak
Egy furcsa, kísérteties vidék húzódik meg Erdély déli, délkeleti
részén. Valamikor, egészen a múlt század kilencvenes éveinek az elejéig
az erdélyi szászok lakták, ahhoz, hogy napjainkban már csak az erre a vidékre
jellemző, sajátosan megépített házaik rendezett porhüvelyei, a váraik,
az erődtemplomaik kriptái maradjanak? a lakók mind elköltöztek. A kizökkent
idő azonban egyből új alakot öltött, ugyanis helyükre más népek, főleg
románok és cigányok költöztek, az idő kontinuitása így nem szakadt meg,
a veszteség pedig sikeresen elleplezett maradt. És mégis, ezen a tájon
az utazó nem tud megszabadulni egy különös érzéstől, amit nagyon nehéz
egy tapasztalatba befogni, mert mind a múzeum, mind a temető metaforái
kevésnek bizonyulnak leírni, ami a szem előtt elsuhan, vagy éppen kibontakozik.
Mert a változás mögött nem egyszerűen hódítás, rablás, elorozás húzódik
meg, hanem egy történelmi csőd, aminek következtében egy nép élete olyas
mértékben ellehetetlenedett, hogy nem maradt más, mint a továbbállás, az
elköltözés, és ez totálisan, visszavonhatatlanul.
Európa testén közlekedve számos olyan térséggel, régióval találkozhatunk,
ahol valamikor más népcsoportok laktak, de a történelmi kataklizmák áldozataiként
elvándorlásra kényszerültek. A modern történelmünk ugyanúgy bővelkedik
ezekben az eseményekben, mint az úgynevezett barbár korok, mindez azt az
üzenetet erősíti ki, hogy az a szimbiotikusnak vélt egység, ami egy nép
vagy népcsoport és egy hely között történelmileg megképződhet, mindig is
veszélyeztetett volt és maradt. Európa bőre rendszertelenül és erőszakosan
egymásra tetovált mintázatokat mutat, amire esetlenül próbálunk rávinni
a rendteremtés céljából olyan égtájakat jelölő fogalmakat, mint a kelet,
a közép, a nyugat. Az erdélyi szászok története ebben a lehetetlen kavalkádban
is meglepő egyediséggel bír. Egy olyan népről van szó, amely saját, generikus
kultúrájából kiszakadva egy távoli, idegen vidékre költözik, ott gyökeret
ereszt, kiépít, ápol egy csak rá jellemző életformát, amely élesen különbözik
a körülötte élő más népek életformájától, majd nyolcszáz év után odébbáll,
felszívódik, eltűnik. Utána nem marad más csak építkezése, azok a falak,
amelyeknek minden egyes léptéke azt mutatja, hogy időben tartósabb létezésre
tervezték. Igen, az építők nem számoltak a véggel. A tartósság pedig most
egyetlen, megfejtendő üzenetként sugárzik szét ezen a tájon, egy olyan
korban, amely, ezzel az üzenettel ellentétben, a falak felszámolásában,
a falak leépítésében, légiesítésében keresi válaszait.
A falak felszámolásának kora nem most kezdődött el. Már régóta
szűknek bizonyul minden fal által határolt térség, hely, állapot, minden
fal a bezártságot, a börtönállapotot juttatja eszünkbe, amit le kell rombolni.
Az ex-tázis állapotát éljük. Épületeink mintegy az anyagszerűség törvényei
ellenében épülnek meg, felszabadítottuk a testet, megpróbáljuk eltüntetni
az országhatárokat, a xerox és a digitalizálás hatalmának szolgáltatjuk
ki könyveinket, festményeinket. Minden egyes fal, ami leomlik, legyen az
térbeli, időbeli, politikai, szexuális, materiális, individuális, a fenyegető
másik hatalmából vesz el valamit, de ugyanakkor olyasvalamire szabadít
fel, vagy rá, ami csábító, plasztikus, hideg űrként kiismerhetetlenül terjeszkedik.
A falak anakronisztikussá váltak. De mégis, a jövő kiismerhetetlensége
felől nézve meg lehet kérdezni: vajon nincs valami, amit még tanulni lehet
belőlük?
Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár (igen, Kolozsvár), Brassó, Medgyes,
Szászsebes, Segesvár – a hét legnagyobb erődített szász város. Én mégis
egy sokkal kisebb település erődtemplomát választom, hogy utánaeredjek
kérdésemnek, Prázsmár volt mezővárosáét, amely a Barcaság legszélén, Brassótól
északkeletre található, mintegy a szászvidék legszélén, amelyen túl már
a Székelyföld kezdődik. A restaurálásnak is köszönhetően, egy teljesen
ép állapotban található erődtemplomról van szó, amely ezért múzeumként
is működik. Mondjuk én szívesen látnám múzeumnak az egész vidéket. Még
akkor is, ha mindig is provokálva éreztem magam a múzeumok létezésében
kifejeződő paradoxon által. Minden múzeum egyszerre konzerválja, megőrzi,
de ugyanakkor meg is semmisíti a saját fennhatósága alá bevont időtartományokat.
A paradoxon az, hogy ha bizonyos üzeneteket nem bíznánk az idő fölött uralkodó
Múzeumra, azok menthetetlenül elvesznének, a megőrzés azonban azt jelenti,
hogy a történelmi igazságokat tulajdonképpen kivonjuk a forgalomból, és
csak a Történelem részeként érvényesítjük, megkülönböztetve saját magunktól,
helyzetünktől. Ez a paradoxon minden posztmodern fordulat ellenére őrzi
érvényességét, világcivilizációs távlattá szélesedve. Számos kultúrát muzealizáltunk
már, csodáljuk, bálványozzuk tárgyi kultúrájukat, festményeiket, építészetüket,
eléjük zarándokolunk, de nem éljük a hozzájuk tartozó életformákat, hiszen
más épületekben, más „festmények” között találunk magunkra. Ez a differencia
szüli azokat a jelentéseket, amelyeknek otthonosságunkat köszönhetjük az
Idő gömbjébe záródva. A falak beszívják ezeket a jelentéseket, de ugyanakkor
le is vetkőzik magukról, felvillanva vakító meztelenségüket. A falak ugyanis
a kövek hatalmáról tudósítanak. A kő igazságát pedig nem lehet azon fogalmak
közé zárni, amelyek mindennapi életünk fesztávját kijelölik. A kő túlmutat
rajtunk. Ezért lesz a test az, amire rábízom magam, hogy újra felfedezze
itt, Prázsmáron a falak üzenetét.
Mit érez a test a falak között, a falak mellett, mit érez a falon?
Először is hűvösséget, az előudvart a templomudvarral összekötő
alagútban közlekedve. Ez a hűvösség vezet és fegyelmez tovább, belépve
a belső udvar közepén található evangélikus templomba. Szép a templom –
gondolom egyből, de érzem, ez az esztétikai ítélet csak elfedi a találkozás
lehetőségét, ami felé a templom néhány különös sajátossága már elindított.
A templomba belépve egyből szembeötlik fahálózatos mennyezete, de, ami
ennél sokkal lényegesebb, megmutatkoznak a falak élei és találkozásai,
amelyek az oldalakhoz képest nincsenek szokványosan lesimítva, lemeszelve,
hanem felfedik belsejüket, saját anyagiságukat, mintegy saját magukból
ugratván ki alkotóelemeiket, a megfaragott és összepászított durva köveket.
A templom egyszerre mutatja fel testét és vázát, mint egy, a földtörténet
mélyéről felbukkanó, kipreparált dinoszaurusz, amelynek csak félig sikerült
visszanövesztenie a húsát, s ezért a csontok kitüremkedései még látszanak,
vagy mintha az anyag az építmény ellen visszájáról indított volna támadást,
és kipréselődne, kibuggyanna az illesztékeknél. A templom leginkább egy
kőkerítéshez hasonlítható, amely formája révén kiválik az anyagból,
de összerakottsága még frissen őrzi eredetét. Egyszerre van itt, a jelenben,
vezetve lépteimet, irányt adva tekintetemnek, de ugyanakkor az időtlenségben
is, legalábbis az időnek abban a dimenziójában, amelyet a kövek konok tartóssága
mér.
Ma üres a templom, a turisták távol maradtak. Ez az üresség mozgásra
kényszerít, többször bejárom a templom terét, minden egyes körrel hozzáidomulva,
többször elmegyek a szószék keskeny kőlépcsője előtt is, míg az utolsó
be nem járt helyre akadva rálépek és felmegyek rajta. Egy új, imbolygó
perspektíva nyílik felülről, lenézek a padok fölé, lüktet a távolság; vajon
az Ige hogyan tud ebbe az áthatolhatatlan mélységbe aláhullni? De egyszer
csak kifeszül a távlat, és mintha csak a szavak találnának rám, felkiáltok:
Bűnös vagy!
Egyből vissza kell hőkölnöm, mert alig hagyta el ajkaimat, a
hangom új életre kelt. Egy új hangzás támadt fel, amely különös módon szavaimat
érvényesítette. A falak mint hatalmas rezonátorok felerősítették hangomat,
a hang metsző élessége, jeges teltsége, dörgedelmessége pedig egy új teret
hozott létre. Isten vajon a visszhangban lakozik? Hahó! De itt túlzás lenne
Istenre gondolni, talán elég valami hatalmasságra, amely a padok között
ülő embereket engedelmességre kényszeríttette. A hit rendíthetetlen hangját
verték vissza a falak, amely hang a bűnös anyag gnosztikus tudásával telítődött,
talán innen az önkéntelen „bűnös vagy” felkiáltás, amely így magából az
anyagból állt elő. A templom ezzel, mint egy kozmikus szupervezető, mint
egy hitrezonátor, betöltötte funkcióját: a falak közé zárt világ ítéletre
és törvényre talált.
Az ítélet és a törvény házát azonban védeni kellett. Ezt szolgálta
az a hármas védőfalrendszer, amelyet a templom köré vontak. A külső védőfal
a várost vette körül, a másik kettő magát a templomot, de ezek közül teljes
épségben ma már csak a belső vár áll. Ennek a falában alakították ki azt
a 275 kamrát, amelyek ostrom idején menedéket nyújtottak a város lakóinak,
békeidőben pedig terményeik tárolására szolgáltak. Talán ezért lehet beszélni
a falra való totális ráutaltságról, hiszen a fal mindkét oldala kihasználásra
került, kívül az ellenségtől védett, belül pedig a mindennapi élet támaszát
képezte.
A fal nem csupán magassága, vastagsága és önmagába forduló zártsága
miatt válhatott a védekezés hatékony eszközévé. Mivel a fal nemcsak
védett, de védelemre is szorult, a fal felső részét olyas módon alakították
ki, hogy a védőit a legoptimálisabb módon oltalmazhassa. A falat először
is egy tetőszerkezet védi, felülről teljesen lezárva. Másrészt kifele mindössze
két, sorozatban elhelyezett szűk nyílás mutat, a felsők, előre nézve, a
lövőeszközök nyílásául szolgáltak, az alsók, lefele mutatva, magát a falat
védték. A védők támadáskor tulajdonképpen beálltak a falba, onnan lőhették
ki nyilaikat, süthették el fegyvereiket, s ha az ellenség mégis áthatolt
a lövedékek záporán és a fal alá érkezett, fejükre forró vizet, ürüléket
önthettek. Ez mind világos, hiszen a védekezési stratégia része. Ami mégis
körülírást kér, az az állapot, ami a falon fogadta a védelmezőket. A védők
benne álltak az oltalmazó sötétben, a falba vágott két szem pedig a kilátás
szervéül szolgált. Ami azonban onnan látszott, az maga volt a veszedelem.
A fal védelmet nyújtott, de nyílásaiban a külső világ rettenete pulzált.
A falból ugyanis csak a veszélyre lehetett rálátni, ezt a veszélyt pedig
a fény hordozta, ami hidegen, élesen, a szemeket karistolva áramlott be
a réseken. Ostromkor mindez hirtelen mozgásba lendült, a fény egyenletes
áramlása irtózatos villódzássá váltott, a fényből előjövő erőket mindenáron
meg kellett állítani. A győzelem pedig csak az eredeti helyzetet állította
vissza; behátrálva a sötétség falába arra kellett várakozni, hogy a fény
ellenséges hömpölygése megint mikor változik vissza rianássá.
Talán ezért olyanok a szász települések utcái, mintha egy erődítmény
falai lennének. A házak ugyanis nem az udvarok közepén találhatok, ahogy
Erdély más tájain szokásos, hanem oldalaikat egymásnak támasztva egy egységes
falat képeznek, amelyet csak a kapuk tagolnak. Ezek a kapuk is inkább várkapukhoz
hasonlítanak, masszívak, a házfalak magasságáig érnek, s ezért elzárnak
minden ki- és belátást. A házak nem a saját terület megképződésének központjaként
funkcionálnak, hanem építőkockaként belesimulnak egy közös építménybe,
ami mindenképpen a fal eszméjét másolja. A kő követ támaszt, a ház házat,
az ember talán egy másik embert.
Az a tapasztalat, ami a templomban és a belsővár falán fogadja a látogatót,
tulajdonképpen itt ér körbe. Ebben a tapasztalatban egy olyan létezés körvonalai
sejlenek fel, amelyik még kapcsolatot tartott az elemek irányadó voltával.
A kövekből, a hangokból, a fényekből, a nyitott és zárt terekből megszövődő
világ azonban már érthetetlenül áll előttünk, bizonyos részei egymásra
mutatnak, a területet végigjáró makacs léptek még összeköthetnek néhány
pontot, de rejtély marad, ahogy ez a világ a tér és az idő belsejéből,
ahhoz szorosan tapadva előjött.
Ezt a szöveget például egy tömbház negyedik emeletén írom. Egy fotelben
ülök, ölemben egy laptop, az internet révén pedig bármikor felléphetek
az információs szupersztrádára. Hogyha megkérne valaki, határozzam meg
a helyemet, mindenképpen bizonytalanná válnék. Elég belegondolnom a tömbház
konstrukciója által áthidalt, alattam terpeszkedő űrbe, hogy tériszonyom
keletkezzen, és a Net-valóság megragadhatatlansága is egyfajta szédület
karjába lök. De talán azért tudom felfedni még a körülöttem építkező, kilövellő
valóságnak az iszonyat pengeélén ellensúlyozó természetét, mert, ha nem
is értem, még fogom a falak üzenetét. És tudom, ha az erdélyi szászok várait,
erődtemplomait, házsorait, mint egy westernfilm megrajzolt díszletét, már
csak a napszél zörgeti, akkor is egy darab kőre még szükségünk lesz.
Miért ne lehetne ez a kő egy darab Prázsmár erődtemplomából?
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|